2022. október 03. - Hétfő

Bárki, bármit mond, én szeretem a rendet és nehezen adok fel valamit, ha elkezdtem. Ezért is vagyok stresszes a munka miatt folyamatosan, mert nem szeretem, ha nem vagyok elégedett a munkámmal, sokat hibázok. Sokszor én magam sem értem hogy dolgozhatok így, nem ismerek magamra. Nyilván érzem, hogy nem vagyok a helyemen, nem is tudok igazán önmagam lenni, sokat fogok vissza magamon. Az sem segít, hogy Karó esetén sokszor azt érzem, hogy a hibát keresi még a levegővételemben is (alias a főnököm, aki csak pozíciójában, de felelősségében, megnyilvánulásában már nem mindig úgy viselkedik). Nevezhetném Karókának is, de akkor lenne benne valami szívmelengető, így inkább marad Karó. A lényeg, hogy úgy kezdtem bele a blogba októberben, hogy most valahogy lerövidítem, nem lesznek napi bejegyzések, összevonok vagy egyszerűen írok egy búcsút. Kicsit széjjel vagyok, bevallom, a betegségek, habár az epegörcs szerintem a munkahelyi stressz miatt jött ki, a munkahelyi gondok, önismereti válság (létezik ilyen fogalom?!), kisebb/nagyobb gödrök az életutamban lenyomtak. Aztán elkezdtem írni az első bejegyzést, a következőt, majd a következőt és egyszerűen alig bírtam leállni. Néhány korábban előkészített bejegyzés, jegyzet esetén meg akkorákat hahotáztam, pedig már több, mint egy hete nem volt nevetés a torkomon. Szóval, Karó ide, Karó oda, gödrök alattam, eldobom az ásómat és írok tovább. Mert nekem tetszik, mert nekem vicces, mert ebből látom, hogy magamért szeretem magam és nekem ez érték. 

És el nem unnám, egyre-egyre írnék
egy vén toronyba, szünes-szüntelen.
Oly boldog lennék, Istenem, de boldog.

Kiszínezném vele az életem.

Kosztolányi Dezső: Mostan színes tintákról álmodom